pjrm-től kapott tudatalatti agyteremtményt publikálnám elsőnek, aki nem mellesleg szerzőtársam az elkövetkezendőkben, tulajdonképpen az alábbi nonszensz képzethalmaz indította útjára a blogot. A tanulságot nem érdemes keresni, annál inkább várjuk a lehetséges mondvacsinált és/vagy tudományos megalapozottsággal rendelkező hozzáfűzött megmagyarázásokat-e. Íme:
Na szóval. Akkor mivel az enyém itt a lehetőség, hogy elsőnek okádhassam rá a közre egyik kedvenc és nem is oly régi álmomat, hát ime, alább, tessék fogyasztani:
Négy különálló, élesen elhatárolódó részre bontható a történet, négy felvonás.
1. Poros, elhagyatott félhomályos szoba, benne férfi iratokat keres, retteg a csótányoktól. Észreveszem, hogy márpedig a padló telis tele van velük, partvissal csapkodom őket, lapáttal hordom ki a tetemeket a kukába.
2. Akváriumban teknősök úszkálnak. A kavicsok közül két fémszál tűnik elő, lengedezik a vizben, fém henger fejükkel bólogatnak felém. Tudom, hogy ők az én teremtményeim, és meg kell etetni őket, táplálékuk pedig vagyon a körtemuzsika hangja. (Hozzátenném, hogy körtemuzsika mint olyan szerintem 8 éves korom óta sem a kezemben, sem az emlékeimben nem fordult meg. Ja, és mind közül eddig ez a kedvencem)
3. Kisbabát találok egy kanapén, amikor rádöbbenek, hogy ez az én gyerekem (ez egy tipikus, sokak által álmodott történet, de ezen négyfelvonásos kuszaságát támasztja alá). Lassan bekúszik az agyamba, hogy mostanáig a húgom táplálta, és napok óta eszembe se jutott, hogy egyáltalán létezik. A felismerés inkább viccesen hat.
4. A "történet" ismét új helyszinen folytatódik, mégpedig egy iskola lány wc-jében, ahol éppen vizsgáztatás folyik. A vizsga anyaga: mentsruálni kell. Csakhogy a szin az, ami alapján az értékelést kapjuk, és lilát kellene produkálni.
Na ezen a ponton ébredtem föl, agyam tele képekkel, hangokkal, szinekkel és mozdulatokkal.
